Háttérmunkásként részt vettem a Gárda építésében sok gárdista feleséggel együtt. Nagyszerű hónapok következtek... Aztán jött a 2008-as árulás, a Dósa vezette macskajancsik önállósodása (most virtuálisan köptem egyet - bocsánat), a titkosszolgálatok bekeverése, az emberi ostobaság felszínre törése. Akkor hátrébb húzódtam jó néhány métert, s távolról reménykedtem, hogy helyreáll az egység. Ami Kiss Robi (és hátországa) embert próbáló (és sajnos családot, házasságot is) helytállása révén meg is valósult, dacolva az összes színű és szagú hatalommal.

De az ember már csak ilyen gyarló: augusztusban megint megszakadt valami. Azóta mindenki csak várt. Egészen szombatig, amikor egy vidéki helyszínen a megyei kapitányok a 2007-es alapokon megválasztották az új főkapitányt. A régi oroszlános mellényben, árpádsávos sállal a nyakban, hittel a szívben, reménnyel és vasakarattal a jövőben. Amikor Juhász Tamás mint főkapitány először elkiáltotta magát: Adjon az Isten!, újra azt a bizsergést éreztem, amit 2007-ben. (És most is azt érzem, ahogy ezt írom.)

Ahogy Gáborom fogalmazott a Budai Várban, én is ezt kívánom a gárdistáknak és mindannyiunknak:

Tegyétek végre azzá ezt a nemzetet, ami! Magyarrá. Egy Istennel, egy hazával!

Úgy legyen!

Vona-Szabó Krisztina